magyar
A vágsolymóci Emil Bartoš arra a következtetésre jutott, hogy falujában a második világháború befejezésének hatvanadik évfordulójával kapcsolatos megemlékezések nem értek egy fabatkát sem. Se ünnepély, se ünnepi beszéd, se emlékünnepség. Az ember azt hinné, hogy annyi évvel a rendszerváltozás után legalább néhány ember összegyűlik a községháza előtt, és minden politikai felhang nélkül megemlékeznek e mozgalmas időszakról. Hiszen évről évre kevesebb az emlékező helybeli. Barborík már nem él, Šesták sem, Riedl sem és Vavro sem.Vladár polgármester az unokája lehetne, és az ő nemzedéke kevés megértést tanúsít az effélék iránt. Fontosabb számukra holmi ipari parkok tervezése, mint az, hogy rendezzenek egy szép ünnepi megemlékezést, amelyen az ellenállás résztvevői is beszédet mondanának. Mintha minden a feje tetejére állt volna, legalábbis itt, Vágsolymócban. Még szerencse, hogy az újságok elegendő figyelmet szentelnek a témának:
„Sok más országhoz hasonlóan – a szövetséges nagyhatalmakat is beleértve – a pozsonyi központi ünnepség május 8-án lesz. Nem mindenhol zajlanak azonban majd egy időpontban az ünnepségek, és különböznek is majd egymástól.A franciák Párizsban és Reimsben már tavaly, Párizs felszabadításának 60. évfordulóján megünnepelték a háború befejezését. Leclerc tábornok csapatai 1944. augusztus 25-én vonultak be a fővárosba. A Diadalív alatt található ismeretlen katona sírjánál rendezett hivatalos ceremóniával erről a napról rendszeresen megemlékeznek. A német kapituláció kerek évfordulóját azonban nem ignorálhatják, így május 8-án rendkívüli ünnepség lesz a nyugat-franciaországi Reimsben.A világméretű ünnepségek kicsúcsosodását Moszkvában, a Vörös téren rendezett nagyszabású katonai parádé jelenti. Vladimír Putyinelnök mellett az emelvényen nemcsak George Bush és Jacques Chirac elnök, valamint Tony Blair miniszterelnök foglal majd helyet, hanem a kölcsönös kapcsolatok végleges rendezése és a szörnyű háború kísértetének legyőzése jeléül a német kancellár, Gerhard Schröder és a japán miniszterelnök, Dzsunicsiró Koizumi is. A hatalmas hadseregből – melynek Sztálin szavai szerint az volt a feladata, hogy „orosz vérbe fullassza a németeket“ – 2 600 nyolcvan évnél idősebb veterán vonul majd fel a Vörös téren a feldíszített platókon, ők a jubileum alkalmából újabb kitüntetést tűzhetnek a mellkasukra.
Bartoš a tányérjáról a maradék rizst a kis pléhserpenyőbe kaparta, amely még emlékezett arra az időre, amikor a férfinak bozontos haja és saját fogai voltak, majd kilépett a tyúkudvarra. Egy kanállal megütögette a serpenyő falát, és a betanított szárnyasok Pavlov kutyáinak tévedhetetlen magabiztosságával izgatott szteppelésbe kezdtek a kertajtó előtt. A legtürelmetlenebb a kakas volt, aki rögtön megfelelő helyet talált arra, hogy egy futballkapus bravúrjával még röptében kapja el az összetapadt rizsszemeket. Ez hamar a jóllakottság érzését keltette benne, és így tovább folytathatta küldetését. Gátlás nélkül molesztálta a tollavesztett tyúkokat, melyek sietve próbálták felkapkodni az utolsó rizsszemeket.A rendszertelen etetés és a hűvös idő következtében ágyasai a minőségi szerelmi élménnyel szemben a főtt ázsiai gabonafélét részesítették előnyben. A kakas már biztosan megsértődött volna, ha a fehér plymouth nem akceptálta volna az ajánlatát, és nem guggolt volna elé szétterjesztett farktollakkal. Nesze – mondta Bartoš a kakasnak, nem tudni, hogy a rizslakomára vagy a kotkodáló partnerekkel folytatott kötetlen örömökre gondolt-e.
Az öreg Máčalová közös udvarban lakik Bartošsal. Övé a hosszú parasztház hátulsó része, amelyben egykor még négy család lakott. A temető alatti üres udvarban ma már csak Emil Bartoš, az agglegény és Beta Máčalová, a vénlány maradtak. Ha önök a „vénlány” szó hallatán egy megkeseredett negyvenesre asszociálnak, akkor itt az ideje, hogy változtassanak ezen a sztereotip elképzelésen: Beta Máčalová egy virgonc, gyorsléptű, hihetetlen beszélőkével megáldott nyolcvanas, aki nagy érdeklődést tanúsít a szépirodalom és a világ dolgai iránt. Ő az utolsó a faluban, aki még mindig vágsolymóci népviseletet hord. Az összes többi asszony unalmas kötényruhát visel. A büszke Beta mindig ügyel arra, hogy külseje, haja rendezett legyen. És a mogorva szomszéddal ellentétben neki még mindig saját fogai vannak. Emil Bartošnak már nincsenek saját fogai, és amióta protézist hord, minden nyilvános megjelenést a szájában levő műfogsor mennyisége alapján osztályoz. Ha a városba vagy a templomba megy, beteszi a felső és az alsó protézist is, ha sörre vagy az üzletbe, akkor csak a felsőt. Ha a tyúkokhoz vagy a szemetes hordóhoz megy, nem teszi be egyiket sem. Fiatal korában szép, egészséges fogai voltak. Csak akkor kezdtek el romlani, mikor a lányok után járkált. Csókolózás közben mindenféle dolog kerül az ember szájába, és a fogak lassanként elfogynak. Öregségünkre pedig olyan lesz a szánk, mint a teknősbékáé. Az ilyen Beta Máčalovának persze megvan az összes foga. Biztosan azért, mert senki sem udvarolt neki, és végül úgy megsavanyodott, mint az ecet. Ez a képzeletbeli ecet kellőképpen megedzette arra, hogy nyolcvanévesen úgy szökdeljen a faluban, mint egy őz, hogy mindenbe beleüsse az orrát, és hogy megkeserítse Emil életét. Képzeljék csak el, hogy épp a tyúkokat etetik az ebéd maradékával, a szomszédjuk pedig a morzsát lesi, hogy kifürkéssze, vajon mit ebédeltek. Ez is a hátulütője annak, ha közös udvarban lakunk egy kotnyeles vénlánnyal. Ha ez a boszorkány egyszer abbahagyja a szimatolást, Vágsolymócban biztosan megáll az élet.
Meg sem várva a fagyosszenteket, a hideg szél már május hetedikén megérkezett, s vadul rázta a tuják csúcsait. A széllökések lesodorták a fejfákról a rögzítetlen művirágcsokrokat, a kisebb koszorúkat. Emil Bartoš szinte egyedül volt a temetőben. Az apró kaviccsal felszórt út a vágsolymóci temető hátsó zugába vezette őt, ahol az orgonafa himbálódzó ágai alatt a második világháború végén elesett román katonák gondozatlan tömegsírja rejtőzött. A vágsolymóciak jól láthatóan elkülönítették halottaiktól azokat, akik nem természetes halállal haltak meg, illetve akik a megengedettnél hamarabb távoztak el. Az északi falnál az öngyilkosok sírjai vannak, a keleti sarokban azoké a lányoké, akik az esküvő előtt hunytak el, a kaputól jobbra eső terület gyermeksíroktól hullámzik. A román katonáknak pedig megteszi a temető hátsó zuga is a várdomb lábánál. Az öreg Bartoš hiába igyekezett legalább egy mécsest meggyújtani. Az időjárási körülmények nem engedték, hogy kellő kegyelettel végezze el a minden évben megtartott rituálét. A román sírokon ráadásul minden évben egyre kevesebb gyertya égett. Pár év múlva már egyetlen láng sem őrzi majd őket, és a sírt végérvényesen elborítja a gaz.
A kerítés mögül kilesett Beta Máčalová: – Nem akar égni, Emil? A fene vinné el ezt a szelet.
– Veled együtt… – sóhajtott Bartoš, majd hazaindult. Még be kell zárnia a tyúkokat.
Anyuka és Hana néni befejezték az imádkozást, és számolni kezdték a megmaradt kenyeret. A pincében ücsörgött vagy heverészett a burjánzó család minden tagja, hogy megvárják, amíg elvonul a front. A kis Emil kihasználta, hogy egy pillanatig nem figyeltek rá, felkapaszkodott a létrán, és kiszaladt. Élvezettel mártózott meg a az orgonától és a tavaszi eső öntözte földtől illatozó friss szellőben. Futott pár lépést az ólig, letolta a nadrágját, és kajszabajszákat rajzolt vizeletével a sárba. Az ezt követő események villámgyorsan zajlottak: Géppuskagolyók süvöltöttek a levegőben, majd valahol üveg csörömpölt. Az utcán nehéz bakancsok dobogása és idegen nyelvű kiáltások hallatszottak. Kivágódott a fakapun levő ajtó, és furcsa egyenruhás katonák egy sebesült társukat húzták be Bartošék udvarába, a férfi homlokáról és vállából csurgott a vér. Egyik egészséges társa sebtiben lerántotta magáról a kabátot és az átizzadt inget. Az utóbbit kettétépte, átkötötte vele a sebesült karját és mellkasát. A másik kettő a kulacsból próbálta lemosni sebesült bajtársuk véres arcát. Erre egy újabb sorozatlövés hallatszott. Az udvaron golyók süvítettek át, és az ól falánál álló kis Emil Bartoš látta, hogy az ismeretlen katonák kabátjából cafatok repülnek a levegőben. A katonák a földre zuhantak, mint akiket agyonvágtak. A szájukból és a kabátjukon ütött lyukakból folyni kezdett a sötétvörös vér. A kis Emil egész testében megremegett, és bár az előbb rendesen elvégezte kisdolgát, bevizelt, térdig átnedvesítve kendervászon gatyáját.
Bár a háború után ideológiai okokból azt hangoztatták, milyen nagy szerepet játszott a Varsói Szövetség tagállamainak felszabadításában a Vörös Hadsereg, a Vág menti események tanúi jól tudták, hogy a környező falvakat a románok szabadították fel. Románia drágán megfizetett azért, hogy amikor a játékosok a második világháború sakktábláján az első lépéseket megtették, az oroszok ellen harcolt. Viszonzásul a háború vége felé a román egységeket a Nyugati-Kárpátok áttekinthetetlen terepén az első vonalban vetették be. A Vág völgyében a földnyelvek egészen a folyóig nyúlnak, így ideális feltételeket teremtettek a völgy ellenőrzésére. Negyvenöt tavaszán a front átvonulásakor ez a vidék különösen véres harcok színhelye volt. A vöröskatonák számára a románok itt a cserélhető fejszenyél szerepét töltötték be, azét a fejszéét, amellyel egyre mélyebbre vágták magukat a németek által ellenőrzött területbe. A solymóci várhegyen is volt egy német géppuskafészek, ahonnan a németek a pokoli üstben sokáig feltartóztatták a felszabadítókat, így fedezve saját visszavonuló csapataikat. A solymóci várhegy és a Hradisko-domb közötti szoros alkotta természetes kapu volt éppen az a hely, ahol a Joszif Viszarionovics által az ellenség megfullasztására szánt orosz vérbe jelentős arányban vegyült balkáni vér. A környékbeli falvakban mindenütt sok román katona esett el, és a környékbeli temetőkben mindenütt megtalálhatóak gondozott vagy kevésbé gondozott sírjaik. E történelmi összefüggés miatt kerültek később ideológiailag kissé problémás helyzetbe a Solymóc környéki falvak, mert nem voltak „saját orosz halottaik”, ezért az úttörőknek vagy az iskolaudvaron, vagy a kultúrházban kellett letenniük az esküt.
Emil Bartoš már régóta szerette volna felvenni a kapcsolatot a román féllel, és látogatást is szervezett volna a rokonoknak a Vág menti román sírokhoz, méltó síremlékeket szeretett volna, esetleg írni róluk a szaksajtóban. A Hadtörténeti Intézet a normalizációs időszakban úgy-ahogy segített neki, noha mindig érezhető volt némi visszafogottság. Végül is nem szovjet katonákról volt szó. A legnagyobb problémát viszont a román oldalról megnyilvánuló abszolút érdektelenség jelentette. Semmilyen intézményt vagy bizottságot sem tudott felkutatni, amely ilyen ügyekkel foglalkozott volna. Főleg akkor szorultak háttérbe az ilyen jellegű törekvések, amikor Románia akkori első számú vezetője megerősítette a hatalmát, ugyanis ez idő tájt minden figyelem a román társadalom vívmányainak bemutatására irányult. A második világháború végén a csehszlovák völgyekben elesett pár száz román katona kilétének felkutatása egyszerűen nem volt kívánatos. A „fentről” megnyilvánuló kedvezőtlen körülmények ellenére az élénken levelező Emilnek sikerült kapcsolatot teremtenie egy bizonyos Ion Burlescuval, aki a szlovákiai hegyekben elesett apja után nyomozott. Így a Považský Lazov-beli Imro Šestákkal együtt létrehoztak egy amolyan félillegális csehszlovák–román bizottságot az itteni román katonai misszió dokumentálására. A környező falvakban található román sírok felújításának szép gondolatát csaknem sikerült megvalósítaniuk. Sőt, amikor 89-ben a politikai klíma megváltozott, úgy tűnt, hogy e nemes cselekedet támogatásra talál. Imro Šesták későbbi halála és Ion Burlescu erős szívrohama miatt Emil Bartoš egyedül törte tovább ezt az ösvényt. A reményét vesztett, idősödő vágsolymóci filantróp már kezdte elveszíteni hitét, hogy valaha is sikerül megszervezni egy méltóságteljes eseményt, ahol a román és a szlovák fél is megemlékezhetne a hatvan évvel ezelőtti eseményekről, és némi román földet szórva a románok sírjaira, a katonák legalább szimbolikusan a szülőföldjük hantjai alatt nyugodhatnának. Emil Bartoš, néhány román katona halálának szemtanúja, megesküdött, legalább ő egyedül titokban hoz egy kevés földet Romániából Solymócra, hogy az ismeretlen felszabadítóknak könnyű legyen a föld.
Egy 1988-ban gyártott fehér Škoda Favorit volt Emil nyugodalmas életének utolsó nagyobb befektetése. Már nincs szüksége sok mindenre. Tető van a feje fölött (habár a kotnyeles Beta Máčálovával közös udvarban), az egészsége is jól szolgál még, elég szép nyugdíjat is kap, és nincsenek gyerekei. Emil csodálatra méltó precizitással gondoskodik a kocsiról, és ha néha előhúzza egy nagyobb városi bevásárlásra, vagy a pozsonyi unokahúgához megy látogatóba, a solymóci utcák felragyognak a fehéren csillogó Favorittól, amely tiszteletreméltó kora ellenére még hétezer kilométert sem futott. Ma reggel is a ház előtt vár a káprázatosan hófehér autó, és Emil titokzatos arckifejezéssel rakosgatja bele az utazótáskákat, az üres zöldségesládákat, összehajtogatott műanyagzsákokat, ásót és a kis lapátot. Kielégíthetetlen érdeklődéssel mászkál körülötte a kíváncsi Beta, aki el sem tudja képzelni, hová indul a szomszédja. Az unokahúgához biztosan nem, mert az most Horvátországban üdül, amint azt megtudta a képeslapról, amelyet a postásnő tegnap Emil postaládájába dobott. Emil egy vödör gabonát adott a meglepődött Betának, és megkérte, hogy reggel és este szórjon belőle a tyúkjainak. Majd ellenőrizte, hogy rendesen bezárta-e az ajtót, beült az autóba, és méltóságteljesen indult az utcán lefelé, a főút irányába. Az élelmiszerbolt előtt kicsit elmosolyodott. Tudta, hogy a szomszédasszonyt mardossa a kíváncsiság, és ma este nem alszik el egykönnyen.
Emilnek meg kellett állnia Trencsénben, hogy vizet öntsön az ablakmosó tartályába. A Nyitranovák és Privigye közötti autóúton kénytelen volt lehúzódni az út szélére, hogy meghúzza az akkumulátorcsatlakozót. Zólyomot elhagyva szakszerűen távolított el egy kisebb hibát a bal oldali irányjelzőn, Lőcse mellett pedig feltöltötte az olajat. Ha leszámítjuk az ablaktörlők kisebb javítását Sátoraljaújhely környékén, akkor a szlovák határ Újhelynél történő átlépését követően az autóval semmiféle nagyobb gond nem volt. Az egykori legkelendőbb autómodell úgy döntött, hogy magyar területen nem hozza szégyenbe a cseh autógyárat, és Emil észre sem vette, hogy áthaladt Sárospatakon és Nyíregyházán, s az Újfehértót elkerülő úton sebesen közeledett a magyar–román határhoz. A nap már lassan nyugodni tért, mikor a határátkelőtől néhány kilométerre megállt egy falucska kisebb terén, és tört német-szlovák-orosz keverék nyelven szállás iránt érdeklődött az első helybelinél. A meglepődött helyi lakos csak a fejét rázta, jelezvén, hogy nem érti. Csak a párnaként összeillesztett kezekre hajtott fej nemzetközi jele derítette fel a megszólított falusi arcát. Egy nagy kapus, muskátlis ablakú, alacsony falusi házhoz vezette Emilt. A kapun a díszes magyar felirat alatt kisebb betűkkel látható volt: Zimmer frei. Egy apró, mosolygós, élénk tekintetű nyugdíjas korú nő jött vele szemben. A nő behívta Emilt, megmutatta neki a vidéki stílusú vendégszobának átalakított első szobát. Emil csak az útitáskáját vette ki az autóból, és körülbelül fél órán keresztül próbálta vendéglátójának jelbeszéddel és szavakkal elmagyarázni, hogy még ma este átugrik Romániába, ott elintéz valamit, és még napnyugta előtt biztosan visszatér. Aztán szívesen éjszakázna itt, reggel pedig visszaindulna. Halász Piroska, a kis panzió tulajdonosa valószínűleg nem értett meg mindent, amit a magas szlovák nyugdíjas próbált neki elmagyarázni, de szóban és jelekkel is a tudtára adta, hogy bármikor jöhet, és a házában töltheti az éjszakát. Mindemellett azt sem felejtette el közölni vele, hogy a szállást forintban és euróban is fizetheti. Az elégedett Emil Bartoš kockás pokróccal letakarta a csomagtartóban az ásót, a lapátot és az összehajtott műanyag zacskókat. Mihamarabbi viszontlátással köszönt el a kedves vendéglátó hölgytől, és kikanyarodott az útra, amely néhány kilométer megtétele után a magyar–román határhoz vezeti őt, mely egyben a terjeszkedő Európai Unió határa is.
Az új európai uniós tagországok indokolatlanul viselkednek fölényesen azokkal a szomszédaikkal szemben, melyekkel nemrég még a közös KGST-akolban voltak. Néhány nyárspolgár lenéző a kelet-európai országokkal szemben, mert azt hiszi, hogy ha hazája belép egy színvonalasabb közösségbe, hirtelen minden jobb, tisztább, illatosabb lesz. Holott ez egyáltalán nem igaz. Hiszen a román határ átlépését megelőzően szimpatikus, sötéthajú lányok csoportja felajánlja, hogy megmossa az autónkat. Emil mosolyogva utasította vissza az ajánlatot, mivel hazatérését követően titokban akarta megmosni fehér Favoritját a patakban. Emil igyekezett lassan elhaladni a lányok mellett, mikor hirtelen egy kétméteres égimeszelő ugrott ki elé a bokorból, és rémisztő tekintete megállásra kényszerítette. A lányok szó nélkül rohantak az autóhoz. Rongyos törlőkendőjüket sötét, piszkos folyadékkal teli vödörbe mártogatták, azzal kezdték törülni az autót. Néhány másodperc leforgása alatt a viszonylag tiszta autó motokrosszverseny győztesére emlékeztető kocsivá. Miután a lányok eléggé bemocskolták Emil kedvencének karosszériáját, az égimeszelő kinyújtotta karját, és durva hangon azt harsogta: „Finf euro”. Emil megtagadta, hogy kifizesse az összeget, és gázt akart adni. A sötéthajú gólem az első lökhárító elé állt, és láthatóan ingerülten hét euróra növelte a szolgáltatás árát. Emil Bartoš bosszúsan elővette a pénzt, és a repedt tálba hajította, melyet az egyik lány közvetlenül az orra alá dugott. Emil elkáromkodta magát, és a vám felé indult. A morcos román vámőr felszólította a szlovák utazót, hogy mutassa fel útlevelét, majd ellenőrizte a csomagtartó tartalmát. A vámtiszt eltátotta száját, amikor a kockás takaró alatt felfedezte az ásót, a lapátot és a műanyag zacskókat. A határőr jelezte Emilnek, hogy meglehetősen piszkos az autója. Emil igyekezett elmagyarázni a vámtisztnek, hogy látnia kellett volna, ahogyan az utcai autómosók szervezett csapata összemocskolta az autóját. A román megrázta fejét, és megalkuvást nem tűrően tájékoztatta a szlovákot arról, hogy ilyen mocskos autóval nem engedheti a román utakra. Meg sem várva Emil reakcióját, máris intett az önkéntes autómosóknak. Azok gyorsan odaszaladtak, és a zavaros vízbe mártott ronggyal újra nekiálltak a fehér Favorit fényesítésének. A lányok gyorsan végeztek a munkával. Egyikük ragyogó mosollyal a tálat újra a megrökönyödött Emil elé tartotta, és így adta elő a betanult szöveget: „Finf euro”. A maximálisan felháborodott Emil az ablakon keresztül a nedves földre hajította a pénzt, és miközben az „átkozott összeesküvő bandát” szidta, a göröngyös úton elszáguldott, befelé az országba.
Alkonyodott már, mikor egy néptelen úton félreállt autójával. A csomagtartóból előhúzta az ásót, és porhanyós román talajjal kezdte megtölteni a műanyag zsákokat. Mikor ezzel elkészült, megtörölte izzadt homlokát, és a nyugati láthatáron halványuló pírra nézett. Ion Burlescura gondolt. Kár, hogy ő most nem lehet itt, és nem nyújthatja át Emilnek szimbolikusan a román anyaföld rögét. A zsákokat a csomagtartóba rakta, és csak a visszafelé vezető úton tudatosult benne, hogy indulatos viselkedése megnehezítheti számára a visszautat. Lélekben azért imádkozott, hogy a vámtiszteknél időközben műszakváltásra került sor, és más ül majd a kis őrházban. A határ felé haladva lassan besötétedett, mikor a határsorompóhoz ért, már éjszaka volt. Emil nagyot sóhajtott, mikor az üvegfalú őrházból a már ismert vámtiszt lépett ki egy fiatal kollégája társaságában. Tekintetük semmi jót sem ígért. Mikor a csomagtartóban észrevették az ismeretlen anyaggal teli két zsákot, Emilnek ki kellett őket nyitnia, és elmagyaráznia, hogy az csak virágcserépbe való föld. A két ingerült vámtiszt a nyitott zsákoktól az üvegezett irodába vezette Emilt, ahol valamiféle jegyzőkönyv írásába kezdtek. Emil igyekezett megőrizni nyugalmát, és arra a következtetésre jutott, hogy kétségtelenül jobb lesz, ha feltárja a valódi okot, amiért a földet Romániából ki akarja vinni. Tört németséggel igyekezett elmagyarázni tettének különös indítékát, mivel abban bízott, hogy e nemes lelkű gesztus esetleg meglágyítja a két megalkuvást nem tűrő határőrző szívét. A vámtisztek a „halottak”, „sírok”, „béke az öreg csontokra” szavak hallatán felugrottak székükből, és arra kényszerítették a gyanús szlovák nyugdíjast, hogy az őrház melletti füves területre szórja ki a két zsák tartalmát. Fapálcával kotorásztak a laza talajban, felkészülve arra, hogy esetleg valami iszonyatos dolgot találnak benne. Emil Bartoš elkeseredett, és próbálta megmagyarázni nekik, hogy szörnyű félreértés történt. A vámtisztek azonban letorkolták, szóáradatukból csak a „polizei” és „arest” szavakat értette. Negyedórás keresgélés után a vámőrök még egy aranyfogat sem találtak. Kettőjük közül az öregebb arra a véleményre jutott, hogy a Felicia tulajdonosa meg akarta viccelni őket, ezért új játékszabályokat állított fel. Kezét leporolva sapkáját a homlokába húzta, és lassan Emil autójához ballagott. A lámpára száradt sötét foltokra mutatott. Ez az oka annak, hogy nem juthat a határon túlra. Emilnek már semmi veszítenivalója nem volt azok után, hogy megfosztották értékes rakományától, amely miatt ilyen hosszú utat tett meg. Feltalálta azonban magát. A sötéthajú autómosó lányok felé intett, akik éberen figyelték a határon zajló drámát. Nem késlekedtek, azonnal odarohantak a sűrű koszos vízzel teli vödörrel. Annak teljes tartalmát a valaha fehér autóra borították, és szakadt rongyaikkal nekiláttak az autó fényezésének. Az idősebb vámtiszt röpke mosollyal adta vissza Emilnek az útlevelét, és jelezte, hogy elmehet. Eközben a fiatal autómosó lányok kigyúrt védelmezője úgy közeledett Emil felé, mint a kiszemelt zsákmányát hipnotizáló kígyó. A kimerült Emil azt gondolta, hogy ma már semmi sem tudná meglepni. Az összeg viszont, amit a kissé fekete égimeszelő az utolsó autómosásért kért, erőteljes szívdobogást okozott a szlovák nyugdíjasnak.
A szinte az összes pénzétől megfosztott Emil Bartoš Halász Piroska házához közeledett, és majdnem sírva idézte fel magában a drámai eseményeket, melyeknek nemrég részese volt. Miért vett ilyen fordulatot és végződött így nemes szándéka? Miért ilyen könyörtelenek az emberek? És mi lesz, ha a magyar szállásadónő is meg akarja majd fosztani személyes dolgaitól és ráuszítja a kutyáit? Az idegösszeroppanás szélén álló Emil rezignáltan csöngetett be a muskátlis ablakú, széles kapujú házba. A nagykendőbe bugyolált tulajdonosnő nyitott ajtót, gondterhelt arccal. Mikor megpillantotta a tönkretett autót és a könnyes szemű, bánatos Emilt a piszkos ingében, a kezét tördelve a konyhába vezette a szerencsétlen vendéget. A konyhában valamilyen étel illatozott, az asztal meg volt terítve a késlekedő vendég számára, az ablak alatti karosszékben pedig egy macska lustálkodott. A szobában uralkodó béke és nyugalom olyan erős ellentétben álltak a nemrég átélt izgalmakkal szemben, hogy Emil feszült idegállapota nem bírta elviselni ezt az éles fordulatot, és mint egy kisgyerek, elsírta magát. A meghökkent vendéglátó a kanapéra ültette a meggyötört vendéget, és nyugtatgatni próbálta. Emil zokogva próbálta neki elmesélni, milyen utat tett meg azért, hogy egy kis román földhöz jusson. Annak ellenére, hogy érzékeny partnere egyetlen szavát sem értette, figyelmesen hallgatta a férfit, és időnként megsimogatta kopasz fejét. Aztán valami olyasmi történt, amiről a huszonévesek többsége azt gondolná, hogy nem is létezik. Először Piroska zipzáras papucsa esett a földre, majd Emil piszkos inge, legvégül Emil alsó fogsora koppant a padlón. A macska leugrott a karosszékről, és tapintatosan a folyosóra futott.
Mire Emil felébredt, már reggel volt, a mellette lévő ágyat pedig üresen találta. Felvette a székről az odakészített, összehajtott törülközőt, és az öreg öntöttvas mosdóban gyorsan megmosta arcát. Egyedül volt a házban, kintről beszűrődött a rádió hangja, amely időnként összekeveredett a porceláncsészéhez koccanó kanál hangjával. Emil fogta a poggyászát, és kiment. A házikó mosolygós tulajdonosa a tornácon álló asztalnál ült. Szó nélkül helyet mutatott Emilnek az asztalnál, melyen a frissen elkészített kávé illatozott. A férfi leült, hörpintett egyet a kávéból és az órájára pillantott. Az autóra mutatott, jelezvén, hogy mennie kell. Piroska lesütött szemmel mondta, hogy nem kell annyira sietnie. Levágna egy kacsát, megsütné a combokat az útra. Emil valahova a jobb felső sarokra szegezte tekintetét, úgy válaszolt, hogy igen, bár az autó már öreg, de megbízható. Egy ideig csak zavartan ültek egymás mellett, és nem tudták, mit szóljanak. Kis idő elteltével Emil megdicsérte Piroskát, hogy ilyen szép muskátlikat még életében nem látott. Piroska azzal válaszolt, hogy biztos nem fog esni, mert reggel a Nyíregyháza Rádiót hallgatta, ahol szép időt jósoltak. Emil erre szó nélkül felállt az asztaltól, utazótáskáját az autóba dobta, és nyitotta a fakaput. A kapu már szinte tárva volt, mikor hirtelen mintha felébredt volna nyomasztó álmából. Gyorsan becsapta a kaput, és Piroska felé iramodott. Piroska összefont kézzel állt az asztal mellett, arcáról pedig hatalmas könnycseppek gördültek le. Emil magához szorította az apró termetű nőt, és úgy csókolta, ahogyan csak a nyugdíjasok tudnak, miután reggel elfelejtették behelyezni az alsó fogsorukat. Az gyönyörű muskátlik mellett az ablakban álló tranzisztoros rádióból az Ektomorf együttes metálballadájának édes dallama áradt, amely megfelelően aláfestette a kialakult helyzetet. A tornácon zajló románcnak Kiss Rózsika, a százkilós postásnő vetett véget. Szétterpesztett lábbal állt a rosszul behajtott kapuban, és azt kiabálta Piroskának, hogy írja alá és vegye át azt ajánlott levelet, melyet testvére küldött Miskolcról.
Beta Máčalová majdnem megdadogósodott, mikor néhány nappal azután, hogy Emil hazatért a titkos kirándulásról, egy taxi állt meg az udvaruk előtt, és egy élénk tekintetű, apró termetű, takaros asszony szállt ki belőle. Bartoš kirohant az ajtón, és megölelgette az ismeretlen vendéget, aki addig egy szót sem szólt, csak huncutul mosolygott. Beta az ujjával feljebb tolta az orra hegyére csúszott szemüvegét, hogy a kerítés mögül jobban lássa, mi folyik a ház előtt. A még mindig szótlan, törékeny asszony értékes ajándékot adott Emilnek: egy alsó fogsort és egy közönséges földdel teli átlátszó műanyag zacskót. A bizarr ajándékok láttán Bartoš felkiáltott örömében, ölbe kapta a nagylelkű ajándékozót, és átemelte őt a ház küszöbén. Csak most kiáltott valamit nevetve az idegen, de nem lehetett jól érteni. Beta feleslegesen járt fel-alá és hegyezte a fülét Emil nyitott ablaka alatt, abban reménykedve, hogy esetleg meghall valamit az idegen vendéggel folytatott beszélgetésből. A síri csöndet csak olykor-olykor törte meg a borospoharak csilingelő összekoccanása vagy a víz csobogása a fürdőszobában. Az ünneplő ruhát viselő Emil és az ismeretlen vendég csak késő délután mentek ki a temetőbe. Kezükben földdel teli műanyag zacskót és kis kerti lapátot vittek. Végigmentek a kavicsos temetői úton, és megálltak a román katonák sírjánál. Beta, miközben úgy tett, mintha halaszthatatlanul füvet kellene kaszálnia a nyulaknak, utánuk eredt, és a temetőnek annak a sarkába vette az irányt, ahol a kerítés mellett derékig ért a gyom. A kíváncsiskodó nyúltenyésztőnek majdnem kiestek a szemei, mikor azt látta, hogy Bartoš partnere a nyitott műanyag szatyrot tartja, Emil pedig kegyeletteljes tekintettel belemeríti a lapátot, és a földet egyenletesen szétszórja az elhanyagolt síron. A román katonákra ünnepélyesen emlékező pár látszólag egyedül maradt. A kíváncsi betolakodó egy pillanatra eltűnt az üröm és csalán sűrjében, amikor szerencsétlenségére megbotlott egy gazzal benőtt sírkőben. Ha Beta Máčalová szitkozódásával és siránkozásával nem zavarta volna meg a temető csöndjét, hallhatták volna, hogy a román sír melletti orgonabokor ágai között halkan felsusogott a szél. Úgy hangzott, mint egy sóhajtás, mint amikor sok-sok év után valakinek hirtelen megkönnyebbül a lelke.
Preklad: Eva Csillagová, Klaudia Gyepesová